Gyorsfénykép Szeleczky Zitáról

Egyed Zoltán: Hajtóvadászat Szeleczky Zita ellen
Csúnya dolog, ami a Nemzeti Színháznál Szeleczky Zita ellen folyik. Hivatalos kommünikék jelennek meg, amelyek zord fogalmazásban tudatják, hogy a Nemzeti Színház üdvöskéje olyan főbenjáró bűnt követett el a színház, pályatársai és bizonyos kollektív érdekek ellen, hogy azt a legsúlyosabb büntetéssel kell megtorolni. A rendes színházi törvényszék, amely színházi vétségek autonóm bírói fóruma, a súlyosság külön dokumentálására nem is maga óhajt ítéletet hozni, hanem az ügy elbírálására a Színészkamara választmányát kéri fel, ítéljen ő, s veszejtse el a kis Szeleczkyt, aki nem vállalta Tünde szerepét a Csongor és Tünde külföldi vendégjátékaiban. Nem toljuk fel magunkat az ügy ügyészévé, sem pedig bírói fórumává, a tény elbírálása nem reánk tartozik. Van fülünk, mi is halljuk a rikoltó "pereat"-ot, amellyel ellentmondást nem tűrő publicisztika harsogja szegény kis Szeleczky Zita felé, tajtékozva a szinte mintegy előre meghozott "feszítsd meg!"- ítéletet. S ebben az érthetetlenül gyűlölködő és rikácsoló zűrzavarban végzetes gyöngeséggel csipog a közönség által valósággal imádott kis naiva hangja, nem érti, hogy mi történik körülötte, nem érti, hogy mit akarnak tőle, nem érti, hogy miért akarják vérét venni? Őszintén szólva, ez az, amit mi sem értünk. Nem értjük a színházat, nem értjük az általunk igen nagyra becsült Németh Antal eljárását, s főleg nem értjük - igen kevés tiszteletreméltó kivétellel - a Szeleczky Zitát mindig kitüntető kedvességgel kezelő magyar sajtó hangját sem, amelyet mintha valamilyen központi düh irányítana:
valóságos stuka-pergőtűzzel árasztja el tegnapi kedvencét a máról holnapra csatatérré vált szelíd, játékos mezőn...
Mert nézzük csak - figyeljen mindenki jól ide -, mi történt? A Nemzeti Színház igazgatója egy külföldi vendégjáték tervezett szereposztásába beosztotta Szeleczky Zitát is. Ő a reábízott szerepet visszaküldte azzal a kérelemmel, hogy azt ne osszák rá, mert a szerepet nem tartja színészegyéniségéhez illőnek -, mint ahogy a szóban forgó Csongor és Tündében már korábban is, egyéniségéhez inkább illő más szerepet játszott. Ledért, amelyet ezúttal is a legnagyobb örömmel hajlandó eljátszani... Az igazgatóság azonban nem óhajtott a saját és a színésznő véleménye között támadt különbség fölött semmiféle vitába bocsátkozni, hanem diktatórikus úton kezelte az ügyet, és szinte parancsszóval ragaszkodott a szerep eljátszásához. A szabályok értelmében háromszor egymásután kézbesítette a szerepet a színésznőnek, s miután a színésznő háromszor egymásután ragaszkodott eredeti elvi elhatározásához, megtette ellene a feljelentést. Már itt nem stimmel valami. Miért kellett ezt az ügyet a drasztikus szolgálati szabályzat rideg paragrafusai értelmében kezelni, mikor talán szép szóval többre mehettek volna egymással? Nem úgy fest az ügy, mintha szándékosan akarták volna kenyértörésre vinni a dolgot a közönségnek e kétségbevonhatatlanul legkedvesebb fiatal színésznőjével?! S ha így állana a helyzet, mi is és a közönség is álmélkodva azt kérdezhetnők, hogy "miért?" Mi ebben a "rezon", hogy egy körülrajongott, s rendkívül sokat dolgozó, a Nemzeti Színház által állandóan foglalkoztatott és foglalkoztatható fiatal művésznőt a paragrafusok brutális
erejével akarnak knock-out-olni, kínos, lehetetlen helyzetbe hozni, legalábbis tökéletesen elkedvetleníteni? A Nemzeti Színháznak éppen olyan szüksége van Szeleczky Zitára, mint Szeleczky Zitának a Nemzeti Színházra, hiszen a tehetséges fiatal művésznő a mi tudomásunk szerint is évek óta úgyszólván naponta kénytelen, teljes morális épségének latba vetésével visszaverni majdnem összes magánszínházaink szerződtetési ajánlatát, s kizárólag annak az egyetlen morális érvnek a védelmében, hogy azt a Nemzeti Színházat, amelyik felnevelte, nem hagyja el.
De hallgassuk csak meg Szeleczky drámai vallomását az esetről és mérlegeljük csak józanul és elfogulatlanul mi, a közönség, az egész esetet, minthogy a közönségnek a sajtó segítségével megindult tapogatózása a bizonyára szívén fekvő ügy elsimításának, illetve elintézésének érdekében sikertelen maradt: Németh Antal, a Nemzeti Színház igazgatója ugyanis kijelentette, hogy "folyamatban lévő ügyről nem óhajt nyilatkozni". Kiss Ferenc, a Kamara elnöke pedig, akihez a színházi törvényszék az ügyet fegyelmi elbírálás céljából továbbította, úgy nyilatkozott: "ő csak egyik kezével továbbította a fegyelmi tanácshoz azt a feljelentést, amit a másik kezével a Nemzeti Színház törvényszékétől átvett. Neki semmi ingerenciája az ügy elintézésére, ez nem az ő dolga, hanem a fegyelmi tanácsé...",
Igen, ez esetben mind a két hang a paragrafus hangja, amely mossa kezeit. Mindenesetre nagyon sajnáljuk, hogy az ügynek e korai, de a végkifejlés felé "galoppierende"gyorsasággal haladó stádiumában nincs módomban perbe vonni a kultuszminiszter úr őnagyméltóságának éppen ünnepelt személyét, aki nemcsak a nagyszabású magyar államférfiú, de a magyar művészet és magyar művészeket tiszta szívből szerető, igaz magyar úr és gavallér magyar jellem elfogulatlan nyíltságával és nagyvonalúságával őrködik immár nyolc esztendeje a vezetése és fennhatósága alá rendelt magyar kultúra ügye fölött, s akinek ízlésével, hitünk szerint, aligha találkozhatik ez az olcsó kürtrivallgás, amelynek kakofóniájában szédülten támolyog az üldözött vad - ó, nem holmi cyranói hetykeségű, bősz és lázadó férfiú, hanem egy rózsaszínű kis naiva-nyuszi, törékeny kis jószág, egy fiatal teremtés, aki magára bőszítette a sorsharagot és a hivatalos színészi világrendet, mert halkan el merte rebegni, hogy: "ne osszátok rám azt a szerepet, mert úgy érzem, hogy az nem nekem való..."
No, de halljuk magát a részletes nyilatkozatot:
(Szeleczky Zita:)
"- Már egy félévvel ezelőtt szó volt arról, hogy Frankfurtban játsszam el majd Tünde szerepét, de már akkor kértem, hogy ne játszassák ezt velem. Ennek dacára a szerepet kikézbesítették nekem, pontosan egy héttel a vendégjátékok kezdete előtt, s egyáltalán nem felel meg a valóságnak, hogy én csak az utolsó pillanatban adtam vissza a szerepet, mert ahogy azt megkaptam, azonnal vissza is adtam. A visszaadást meg is indokoltam azon kívül, hogy a szerep nem nekem való, azzal is, hogy egy hetet nem tartok elegendőnek a megtanulására, pláne egy olyan szereppel, amelyet nem tartok magamnak valónak, amely ellen ismét az egész idegrendszerem és művészi egyéniségem tiltakozik.
- Értse meg mindenki tisztelettel: nem igaz, hogy álszenteskedem, egyszerűen nem fekszik nekem a szerep, nem érzem, nem tartom az egyéniségemhez valónak, és nincs kedvem azt eljátszani! A színész nem holt tárgy, nem is gép, nem is diurnista, akire egy munkát rá lehet kényszeríteni, gombnyomásra vagy anélkül, a színésznek idegrendszere van, és ez az idegrendszer fokozottan érzékeny éppen azért, mert művészi munkát végez. Éppen ezért is ítélkezik a színházi konfliktusokban a színházi törvényszék, mert a színház sem polgári intézmény, nem valami hivatal, hanem egy rendkívül érzékeny szerv, amelynek ügyes-bajos dolgait is ennek megfelelően kell elbírálni. Ezért is állították fel annak idején a színházi törvényszék különleges statútumokkal rendelkező intézményét - s most az én ügyemet, azzal az indokolással, hogy ez súlyosságában túlnő a színházi törvényszék ítélőképességén, vagy hatáskörén, mégis külön fegyelmi fórum, a Kamara fegyelmi fóruma elé utalták. Bocsánat, miért? Hol itt ez a nagy súlyosság?! Beszéljünk csak magyarul: ha egy futballista a válogatott mérkőzés előtt úgy érzi, hogy nincs jó kondícióban, kötelessége ezt bejelenteni. Kötelessége bejelenteni, ha nem érzi azt, hogy meg fog felelni a vele szemben táplált várakozásnak. Hát csak egy színésznek ne legyen joga ahhoz, hogy bejelentse feletteseinek, "bocsánat, engem hagyjatok ki ebből, mert én nem érzem, hogy meg tudok majd felelni a velem szemben táplált várakozásnak?!" S ha a nemzeti és kulturális érvekre hivatkozik a felettes vélemény, úgy határozottan kimondom, hogy nem érzem, hogy a Nemzeti Színház presztízsének és hazám érdekeinek használnék azzal, hogyha a Tünde szerepét kelletlenül elvállalnám és rosszul oldanám meg.
- Ami pedig az ellenem felhozott sztárkodás és primadonnáskodás vádját illeti, ezt kereken visszautasítom. Nyolcvan pengővel kezdtem a Nemzeti Színháznál. A második évben kaptam százötven pengő fizetést, a harmadikban háromszázat és most az ötödik évben is ugyanennyi fizetésem van, ugyanakkor, amikor velem egyenrangú magánszínházi sztárok esti száz pengő gázsit kapnak és ezt a gázsit naponta felajánlják nekem is. Én ezeket az ajánlatokat mindig visszautasítottam, mert igenis, hű akarok maradni a Nemzeti Színházhoz, s hozzáteszem, hogy könnyű annak hűnek maradni, akit a kutya sem csábít, de nem kis dolog annak szilárdnak maradni, akit állandóan csalogatnak.
- Végül még csak annyit, hogy hallom innét is, onnét is felbugyborékolni a suttogást, miszerint egy esztendőre el fognak tiltani a játéktól. Hát, ha ezt igazságosnak fogják tartani, ám tegyék! Én csak arra kértem a közönséget, amelynek szeretetét még a bőrömön is érzem, hogy ebben az esetben se hagyjon el és tartson meg majd a szívében addig is, ameddig újra elébe léphetek."
Eddig tart Szeleczky Zita drámai vallomása a képtelen és lehetetlen helyzetről, amelybe művészönérzeti okokból került, s amelyben viselt szerepét emelt fővel indokolja és védelmezi. A magunk részéről csak egyetlen mondatot óhajtunk az egész ügyhöz hozzáfűzni: Szeleczky Zita a magyar színpad egyik legkörülrajongottabb, fiatal művésznője, külföldön is számon tartott, komoly és fényes értéke nemzeti színművészetünknek. Mindenki tudja, hogy rengeteget dolgozik, filmen és színpadon egyaránt, amúgyis érzékeny színészi idegei tehát még e pályakörön belül is erősen igénybe vannak véve. Kiszámíthatatlan az, hogy egy ilyen túlérzékeny művészi idegrendszer milyen kis sokktól vagy karcolástól borzolódik fel. Egy sofőrnek vagy egy adóvégrehajtónak is jogában áll idegesnek lenni vagy nem akarni valamit, amihez nincs kedve. Csak egy színésznőnek nincs joga hozzá?! Pláne, ha ezt a színésznőt Szeleczky Zitának hívják...!
Mi lenne, ha Hóman kegyelmes úr felvenné a telefont és leintené ezt az egész dühödt akciót? Nincs tudniillik semmi értelme az egésznek.
(Film, Színház, Irodalom, 1941/20.)
(a rajongók:)
Nem hagyjuk Szeleczkyt!
Szeleczky Zita, a Nemzeti Színház közkedvelt fiatal tagja, néhány nappal a németországi vendégjáték előtt visszaadja Tünde szerepét. Németh Antal igazgató fegyelmi eljárást indított ellene, amelyet a színház az Országos Színművészeti és Filmművészeti Kamara Fegyelmi Tanácsa elé tett át. A Tanács két tárgyalást tartott Szeleczky Zita ügyében, s a végső döntést Németh Antal igazgató kihallgatása után, június első napjára halasztotta, akkorra, mikor a Nemzeti Színház visszatért a németországi vendégjátékról. Ez a hivatalos tényállás. Most halljuk a közönséget, amelynek a véleményéről riporternőnk az alábbi izgalmas beszámolót hozta: Már elindultam, hogy felkeressem a "vádlott" művésznőt és kikérdezzem az ügy felől. Utolsó pillanatban változott meg a tervem, mikor hallottam, hogy nagygyűlést rendez a "Szeleczky Zitáért Rajongók Klubja". Már az előszobából megpillantottam a kiabáló, kipirult arcú leánytársaságot. Egyszerre magas, barna leány ugrott fel az asztal tetejére. (Jó hely, nem mondom!) Leintette társait, és nagy szónoklatba kezdett:
"Kedves leányok! Mindannyian tudjátok, hogy miért gyűltünk itt össze. Kedvencünket, Szeleczky Zitát, a Nemzeti Színház aranyos, édes, drága kis színésznőjét súlyos sérelem érte. Bizonyára hallottátok az előzményeket is. Visszaadta Tünde szerepét, és ebből azután óriási botrányt csináltak, minden ok nélkül felfújták az Szeleczky Zita élete és mûvészete 187 ügyet, és a tárgyalások folyamán olyan ítéletet akarnak hozni, ami súlyosan érinti a művésznő színészi ambícióit. Képzeljétek el, hogy ő, akinek a színpad az élet, a levegő, kénytelen legyen egy évre visszavonulni. Nem engedhetjük, hogy ezt a döntést meghozzák. Nemcsak neki fájó büntetés ez, hanem a színházba járó közönségnek is. Vagy talán a közönségnek még inkább. Fogadjuk meg, hogy mindent elkövetünk imádott Zitánk érdekében! ..."
Erre már én is idegesen kezdtem fészkelődni. Vajon mit értenek ezek az édes harcias kislányok (bocsánat!) a "minden" alatt? Mi foglaltatik ebben a szóban és mi rejtőzik elszántságuk mögött. Felálltam és megkértem a szónokot, szálljon kissé le a "helyzet magaslatáról".
Barátságosabban kínált hellyel és magyarázni kezdett.
- Tudja, már régen megalakult ez a klub. Akkor, mikor a Bercsényi huszárok című filmet játszották. Igazán olyan édes volt benne Zita - mi így nevezzük őt magunk között -, hogy elhatároztuk, alakítunk egy klubot a tiszteletére. Hamar össze is toboroztam a társaságot, ma százhúszan vagyunk. Egytől-egyig imádjuk Szeleczky Zitát. Gyűjtjük a képeit. Van közülünk olyan, akinek közel ötszáz darab Szeleczky-képe van.
- Az elnök én vagyok! - mondja kissé elpirulva -, mivel az ötlet az enyém volt. Van egy titkár, aki a propagandát intézi. Ez abból áll, hogy testületileg kivonulunk a színházba, olyan vastapsokat rendezünk, hogy csak no... - Talán közelebbről is megismerhetném a vezetőket?
- Nevem Kovács Márta. Szorgalmasan tanulok és a színiakadémiára készülök. (Vigyázat, nehogy a rajongó rivális legyen!) A titkár Balassy Mária, írónőnek készül.
- Végül a legfontosabb kérdés: Mit szólnak a mostani Szeleczky-ügyhöz?
- Fel vagyunk háborodva! - Az arca égni kezd. - Nem értjük, hogy lehet ilyen rosszindulatúan viseltetni ez iránt az angyal iránt. Tiltakozunk! Nem érdemli meg ezt sem az üggyel kapcsolatban, de különösen nem érdemli meg eddigi színházi múltja után.
- Mit akarnak tenni érte?
- Harcolunk. Bátran és kitartóan. Mellette van az egész ország Zita-rajongó társadalma. Megdöngetjük a kapukat és addig verekszünk, míg felmentik. Győzni akarunk.
- Hát ez mind gyönyörű, Zita bizonyára boldog lesz, ha meghallja!
- Azt akarjuk, hogy nagyon boldog legyen!
És kérem, írja meg, azt üzenjük kedvencünknek, ne féljen, bízzon bennünk, mi utolsó erőnkig küzdeni fogunk
érte...
Kovács Márta, az elnök még utánam szól:
- Egyenlőre drukkolunk, hogy az ítélet kedvező legyen az édes "bűnös" felett. N. M. Megható és elismerésre méltó, hogy a fiatalság ennyire együtt érez kedvenc művésznőjével, de szerintünk még szebb és kifejezőbb az az együttérzés, amely minden ilyen külső demonstráció nélkül egyedül a szívekben zajlik.''
(Délibáb, 1941/21.)

Forrás : Nemzet Kishúgáért Alapítvány internetes forrásából